Nálunk szerencsésebb, erősebb, nagyobb népek katonai doktrínájában alaptétel: „Senkit nem hagyunk hátra.”
Többek között ezért erősebbek, nagyobbak, szerencsésebbek. Mert bármilyen romantikusan is hangzik ez az alaptétel: bizalom, lojalitás, hit és hűség nélkül nem lehet építkezni. Ez nem romantika: ez tény.
Voltak időszakok a magyarság életében is, és többnyire ez volt a döntő, amikor senkit nem hagytunk magára. És voltak időszakok, sőt bármennyire is fáj: vannak, amikor magára hagyjuk sajátjainkat. Aztán jó nagyokat csodálkozunk, hogy senki nem vesz már lassan komolyan, hogy következmények nélkül lehet megverni, bezárni, kiutasítani, be nem engedni magyar állampolgárokat, magyarokat, akár államelnököt is, miért is ne.
Jó, ez a múlté – szeretném én hinni ezt, ezért is írom e sorokat.
Jelen pillanatban egy bolíviai, európai mércével börtönnek sem nevezhető helyen tartják fogva Tóásó Elődöt, már több mint másfél éve. Tóásó Előd szovátai, székely, magyar ember, aki mai napig érvényes és elfogadott, sőt érvénytelen és elfogadatlan ítélet nélkül ül egy számunkra közepes amerikai horrorfilmekből ismert helyen.
Tóásó Előd valahogy belekeveredett egy rendkívül bonyolult vagy rendkívül egyszerű történetbe, ahol rajta és egy horvát srácon kívül mindenki meghalt, és jelen pillanatban ő Bolíviában egy „terrorista”, aki Evo Morales életére tört.
Hát, ha valakire nem illik a külföldi, vérprofi államelnökgyilkos zsoldos fantomképe, akkor ez Tóásó Előd. Előd zenélgetett, verseket írt, számítógépeket bütykölt, majd elment egyet a barátaival Bolíviába.
Azóta is ott ül.
A kérdés most nem is az, hogy Tóásó Előd valóban pszeudokommunista államelnököt ment-e gyilkolászni Eduardo Rózsa-Floresszel. Erről már többet írtak, és többet elmélkedtek, mint egy átlagos vidéki könyvtár állománya. Nem. A tény az, hogy Tóásó Előd az égadta világon semmit nem tett, ami bármilyen mérce szerint büntetendő lenne. A tény az, hogy Tóásó Előd jelen pillanatban bolíviai fogoly. Tény az, hogy Tóásó Elődnek semmiféle normális, elfogadható, sőt elfogadhatatlan tárgyalásban sem volt része, az ártatlanság vélelme az ő esetében költői fogalom. Tény az, hogy Tóásó Előd magyar ember kiszabadítása érdekében eddig semmiféle magyar diplomáciai erőfeszítés nem történt.
Kiszabadítása? Még csak egy jog szerinti tárgyalásra sem került sor. Hogy Előd hibás volt-e vagy sem, hogy egyáltalán létezett-e Evo Morales ellen merényletterv, ez sűrű, setét titok, amelyet a legnagyobb rosszindulata ellenére sem tud megerősíteni példának okáért Marcelo Sosa bolíviai főügyész.
Az a bolíviai főügyész, aki félévente bejelenti, ő majd jól eljön Magyarországra vizsgálódni az „Eduardo-ügy” kapcsán.
Ahelyett, hogy Magyarország, ami az erkölcsi minimum, kérné egy nemzetközi, vegyes bizottság felállítását az ügy kivizsgálására. Teszem azt, legyen magyar–horvát–ír–bolíviai. Csak mert így lenne méltányos. Mert mégiscsak lelőttek két magyart, egy harmadik pedig börtönben van. Olyan börtönben, amilyeneken gulágos emlékektől borzadunk el. Ítélet nélkül.
Most nem a magyar külügyet kárhoztatom, éppen ellenkezőleg. Amilyen mostanig volt, tudjuk, szó se róla. Őszintén remélem, az új más.
Az új kellene bizonyítson, és megmutassa: mi, magyarok sem hagyunk hátra senkit. Mi, magyarok, gondot viselünk véreinkre. Mi, magyarok, nemcsak megadjuk az állampolgárságot a magyaroknak: de meg is védjük őket. Mi, magyarok, nem kérünk többet, de kevesebbet sem: méltányos elbírálást és jogszerű elbánást.
Tényleg itt az alkalom bizonyítani. Bolívia elnöke, Evo Morales aztán tényleg nem a kisantant, nem az Amerikai Egyesült Államok, még csak nem is a Nemzetközi Valutaalap. Még csak nem is egy ministránsgyerek.
Ha egy bolíviai diktátor önkényétől nem tudjuk megvédeni a sajátjainkat, akkor aztán tényleg megérdemeljük a sorsunkat. Ennél azért mégiscsak többek vagyunk, többnek kell lennünk.
Tóásó Előd jelenleg egy szigorított bolíviai börtön lakója. Hátrahagytuk. Magára hagytuk.
Csak remélni merem, hogy nem végleg. Önbecsülés kérdése, hogy a magyar külügy se aludjon (erkölcsileg) puhább párnán, mint Előd.
(Magyar Hírlap)
