A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rossz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: rossz. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. szeptember 7., kedd

Akarás, nemakarás (2008. szeptember 8 - 14.)


Az államvizsga idején pontosan tudtam, hogy majd szeptemberben napjaim milyen okból kezdem meg, és zárom le... biztos voltam abban, hogy amit tenni fogok majd, azt akarni is fogom! Én "világéletemben" akartam! Ha nem kaptam meg, mérges voltam DE elfogadtam... ha megkaptam, örültem, ment tovább az élet a következő akarásig... mert az élet akarásokból, és nem akarásokból áll... bizony...

Ma nem voltam abban biztos, hogy akarom azt, amiben élek... miért megyek reggelente az iskolába dolgozni, vagy miért jövök onnan "haza"... ez a szó hamisan cseng bennem...

Én nem tudom, miért ébredek reggel. Ami akkor erőt, s hitet adott, ma elbizonytalanít, olyan álmokra késztet, amikről magam mondtam le a saját akaratomból... pedig jó lenne (csak) az egyetemen... tudnám, hogy tartok valahova, ha tartanék... új arcokat ismernék meg, s hallanék millió új, szép, titokzatos dolgot... láthatnék idegen szemekben őszinte csillogást, hallhatnék csengő hangokat...

Nem sajnálom, s nem fáj, hogy nem ez van... holnap is korán kelek, későn fekszem... csak az bánt, hogy sokszor érzem mostanában azt, hogy nem jól döntöttem, hogy olyat csinálok, amit már nem akarok, ami nem tesz boldoggá, amiben nincs sikerem... amiről már azt sem tudom, hogy miért teszem... lehet, hogy a szél köddé vált vitorlám mögött... s én evezők nélkül várom a szelet...

Tudod, a várakozásnál minden jobb... egyszer - emlékszem - lányt is kértem arra, hogy várjon rám... nem hitt bennem... s a kettőnk szempontjából igaza is volt.

Én megértem a jót is, a rosszat is... olyan őszintén, hogy nem kell elfogadnom, vagy tiltakoznom ellene... arra is büszke vagyok, hogy nincs bennem irigység (bárcsak valaki megmondaná, hogy miért jó ez), a piros lámpán sem megyek át önszántamból, van persze ki "átráncigál" ... és büszke vagyok a türelmemre is... olyan sok van abból is, adnék minden embernek kicsit, s még úgy is maradna... adnék hitet, reményt, bizakodást - ezekből is maradna -...

... s adhatnék erőt az akaráshoz is... de azt nem adhatok. Nem akarhatunk más helyett, akarni nekünk kell megtanulni, mert aki tud akarni, az tud csak döntést hozni - csak az!

Most már értheted zavaros soraim... Nem tudom, mit akarok, ezért döntést sem tudok hozni... régebben ilyenkor új dolgokba kezdtem... új helyre mentem, vagy vissza a régi varázslatosba, új dolgokba kezdtem, váltottam...

Semmit nem bántam meg... és örülök, hogy tudtam váltani ha szükség volt rá... biztosan csak két lábon lehet állni... de ezt az emberek nem értik meg... aki több lábon áll, az kártyavárként éli életét, s folyton csak kudarcok érik... végül egyedül marad.

Már értem... fontosabb az az egy ember, ki ismeri vágyaid, mint száz másik, ki csak álmaidról tud. Ne féljetek, nem alkudtam meg, én hiszek a "vantovábban"... és abban is, hogy jön majd egy szél! Ha mégsem... hát tudok úszni is.

"Vigyázz hogyan gondolkozol, mert az életedet a gondolataid formálják.”(Példabeszédek)

http://magyarosiarpad.hu/naplom.html

2010. augusztus 9., hétfő

A plafon alatt és fölött (2008. április 26 - május 2.)


Amikor utoljára boldog voltam, az a medence másik oldalán volt, most meg a plafon alatt.

Vannak olyan pillanatok, mikor fekszünk az ágyunkon, és nézzük a plafont, s a gondolataink csak úgy pattannak vissza a plafonról, és ahogy esnek vissza, különösen súlyosak lesznek, nagyon meg tudnak terhelni, valójában nem szabadulunk semmitől...ám a tekintetünk szabad...s olykor oly csodás dolgokat látunk a plafonon át...vagy oly rosszakat...de a csoda mégis a plafon alatt van...a csoda, vagy a boldogság, vagy a rossz, a jó...minden.

A gondolatok s az érzések bennünk születnek - bennem, és benned -, ám a plafonon át válnak szabaddá, s olykor hajlamosak vagyunk a magunk "szabadulását" – is - éppen a plafonon át keresni...

Vak, aki nem látja, hogy a plafon alatt vannak a csodák, a szép dolgok, azok, amikért érdemes élni... egy tapintásért, egy ölelését, egy csókért... egy ártatlan titkos szóért, amit ha kimondunk – mégiscsak - megkönnyebbülünk.

Van, hogy néha ki kell mondani a dolgokat... a kezdetet jelentő nagy szavakat, és a véget jelentő rövid velős szavakat. Én most boldog vagyok, mert a plafon alatt találtam meg a mesét... igaz, néha nem értem, de úgy hallgatom, mint kiskoromban a bakeliten... Bármilyen hihetetlen, az is tele volt érzésekkel, és én egy pillanat alatt meseországban éreztem magam... mint ahogyan most is a napokban. Sok ilyen mesét akarok még, de csak egy mesélőt!

http://magyarosiarpad.hu/naplom.html