Délben... (2008. november 1 - 12.)

Dél van... hallom sercegni a rádiót, majd öt sípszó ... harang. Eszembe jut Mátyás, s az ő serege... a ház melletti pálya csendes, nem pattog a labda, nincs kiabálás -legfeljebb - ennyi: "gyere fiam fel enni...".

Emlékszem mindenre... a leves illattára, az ágy hangjára, amint nagymamám ráült, majd elfeküdt kicsit pihenni, még a kenyér íze is megmaradt...

Amíg mi otthon kicsit pihentünk, a Nap fenemód égetett... égethetett, tudta: nekünk nem árt ... ez volt a dél, pontban 12 óra, amikor leállt minden. Az ebéd elfogyasztása után sokan maradtak "pihenni"... Mi, akikben annyi energia volt (vagy a játékot be nem fejezők) folytattuk a napot, mások délben kezdték elölről... valami egészen mást csináltak.

Úgy, ahogyan akkor is... mostanában is a délben feleződik meg a nap... s a második fele teljesen más... megfelezhető minden, de nem jársz jól, ha a rókára bízod a sajtod... tudod!

Most az én életemben is dél van... valami nem is oly rég ért véget... hallom a sípszót... jön az ebéd... s talán mert már én sem vagyok 8 éves, mint akkor, -picit- lepihenek... aztán ha megpihentem, indulok. Indulok, mert nem akarok úgy járni, mint azok, akik a déli pihenésből szürkületre ébrednek, úgy -hogy- bár éltek, mégsem tettek semmit... vagy csak azt hiszik...

Meg aztán... mi a valami, és mi a semmi? És mi a különbség e kettő között... én igazán nem tudom... de valaminek nevezem azt, ami eszembe jut... és más nem is létezik. Ránk, emberekre a "semmi" feneketlen kútként gondol... legalábbis emlékeim fölösleges, lényegtelen része úgy veszett el bennem, mint csepp víz száraz kútban - felszívódott.

Dél van hát, és én nem tudom azt hinni, hogy a pihenésem tovább tart egy percnél, vigyázok, nehogy álomba szenderüljek... mikor csak egy percig hunyod le a szemed... csak egy perc még... még egy... és vége is... így ér véget az élet. Nem panaszkodom... de a délutánt is meg akarom élni... aztán este... ráérünk majd akkor pihenni.

Odakint világos minden, vakít a nap... bennem most valami szürkeség... mintha semminek nem lenne értelme... pedig van. Ennek van csak igazán... hányszor mondtam el már magamban, hogy "nem ez az igazi" ... utólag már tudom... az volt... azok voltak... mind az volt... minden igazi, egyedül én és a hozzám hasonlók vagyunk hamisak...

http://magyarosiarpad.hu/naplom.html

A panasz és az államvizsga (2008. június 5 - 14.)

Komoly "tanulásba" kezdtem vagy két hete... - nincs mese - pótolni kell sokmindent... tele vagyok tételekkel... éppen ének tantárgypedagógiát tanultam, mikor arra a következtetésre jutottam, hogy egyre többet és többet tudok... hogy okosodom :) mondom is magamnak: mi lenne, ha minden nap egy-két órát tanulnék? Nem rossz gondolat... annyi óra megy el naponta semmire... TV-t nézünk, merengünk, hülyeségekkel foglalkozunk, vakarózik az ember... és ezek mind órák, nehéz és értékes percek, amiket nem jól használtunk ki... persze kell a "kikapcsolódás" is...

Hozzá kellene szoktatnunk magunkat a rendszeres tanuláshoz. Erre próbálom rávenni magamat. Ez nem panasz... dehogy... nem szabad panaszkodni, az ember húzza ki magát akkor is, ha nincs mit egyen, vagy ha "százdolga" is van, nem a panasz kell erőt adjon... és nem is ettől kell fontosabbnak érezzük magunkat (más sem érez majd fontosabbnak bennünket).

Az emberek, bár sokat panaszkodnak, mégsem szeretik azt, aki panaszkodik! Te sem, én sem, mások sem! Panaszra általában panasz a válasz... így feledünk el említést tenni az életünkben lévő szép vagy fontos dolgokról, így feledjük el a saját JÓ képességeinket... elfeledünk büszkének lenni önmagunkra... megsavanyodunk, s velünk savanyodik a saját kis világunk is.

Látod magad előtt azt, ki mindig panaszkodni szokott? Szürke az arca, reménytelen a tekintete, nem tud őszintén mosolyogni sem... Ezért soha ne panaszkodjunk, hanem legyünk büszkék a képességeinkre! Az önbizalmat magunknak adjuk, nem kapjuk, nem osztogatják, örökölni sem lehet...
"Panaszkodtam, hogy nincs cipőm, amíg nem találkoztam olyannal, akinek nincs lába."
(perzsa közmondás)

http://magyarosiarpad.hu/naplom.html