Egy csillag vezérli már meginoghatatlan,
Szertefoszló, önző vágyadat.
Némán karodban, szótlan,
Megbódultan, ölemben ringattalak...
Szó takarja már hangod, álmatlan
Felhő, sodró végzetébe lép,
Mint esőt ontó képzet,
Testemet szÍvárványként tépi szét.
Kiomlott hangulat éltet, házam lakatlan áll,
Szárnyam reszketeg, izzó ingovány.
Visszfényem jő elő, csontom tőrbe néz,
Összezárja vére halálommal két szemét.
Horváth Lívia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése