Olyannyira hiányol nékem,
Mint szikkadt nyári napon
A vizet oly régen látott növénynek
A víz, az életet adó nedű!
S olyannyira szeretlek téged,
Mint a csíki hidegből megtérő
Csontjáig fagyott ember
A tüzet, az életet adó meleget!
S annyira fáj nékem a szívem,
Mint hegynek, melybe gépekkel
Hatalmas lyukakat vájnak,
S fájdalmában is hallgat s könnyezik!
Csak hát az ő könnyei forrásokká,
Patakokká, folyókká lésznek,
S bejárják ezt a pici kis világot…
Az én könnyeim balzsammá lésznek,
S gyöngéden ápolják a
Hosszú évek során, oly keményen
Meggyötört szívemet… itt maradnak,
A nagyvilág nem érdekli őket!
2001.03.05. Bp.
http://magyarosiarpad.hu/irasok.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése