Magyarosi Árpád Fiúka
(1981. február 4 – 2009. április 16)„...te nemes székely vagy, büszke, konok, és okos…” Fiúkától, 2007. július 13-ánAki ismerte szegény, megboldogult testvéremet, annak nem kell bemutatnom, aki pedig nem, hátha kíváncsi rá - a testvér szemszögéből. Lassan 4 hónapja nem él már, de eddig nem voltam képes az írásra, az emlékezésre, sem arra, hogy a dalait hallgassam, vagy a fényképeimet rendezgessem. Nem megy. Még nem, és lehet, soha nem fog menni. Felfoghatatlan, hogy ő már nincs.
Szegény öcsém nagy utat járt be rövid kis élete alatt, de nem elég nagyot. Soha nem volt külföldön, Bécsben is most először - a vízumért. Egyszer utazott el, és hozni kellett őt haza, nem is akárhogyan.
Édesanyánk 1956-ban, második gyerekként látta meg a napvilágot Szovátán, 1975-ben érettségizett.
Mivel nagyapám „kitaníttatta”, érettségi után küldte dolgozni. A helyi postán dolgozott, ott ismerkedett meg apánkkal, és mivel szabadulni akart otthonról, férjhez ment.
1978. június 15-én születtem meg én első gyerekként. Engem nagyon akart anyu. Mivel apám nem akarta, hogy elvigyék katonának (a kétgyermekes családfenntartónak felmentés járt), kellett egy második gyerek, és mivel „a lány nem gyerek”, mindenáron egy fiút is akart. Sajnos ekkor már a munkatársak belevitték az ivászatba, anyuval egyre rosszabbul éltek, ezért anyu nem akart újabb gyereket, csak a gyógyszert nem bírta szedni, így öcsém megfogant, 1981. február 4-én meg is született. Öcsém a tervezettnél később jött 2 héttel, ezért Marosvásárhelyre vitték be anyut, azért ott született, és nem Szovátán. Azért lett Fiúka a beceneve, mert apámat is Árpádnak hívták, anyám meg nem akarta őt is így szólítani, hogy ne is emlékeztesse rá. Természetesen apámat nem vitték el katonának, és (bár már fia is volt) a kedvence továbbra is én voltam. Állítólag. Én ezt nem vettem észre. Amikor pl. egyszer verekedtek anyuval, és anyu az öcsémet fogta, engem - kb. 3 éves voltam, és anyu elé álltam, hogy védjem őt - apám anyuhoz vágott. Alkohol. Így működik.
A „MAGYAROSI”-t amúgy hosszú ó-val írják, így anyakönyveztek minket, de mivel kb. 5 éve, amikor az öcsém családfakutatott, talált rá a következő dolgokra, és akkortól ő rövid o-val írta a nevét. Én nem. Szóval a Magyarosik székely katona, majd nemesi családból származnak. II Ferdinánd királytól kaptunk nemesi oklevelet 1634-ben.
Szüleink nem kereszteltek meg minket; édesanyám római katolikus vallású, apám unitárius, az egyetlen magyar alapítású vallás híve, ezért öcsém is unitáriusnak keresztelkedett (már felnőtt korában), keresztapja nála fiatalabb. :-)
Kiskoromból sokra nem emlékszem tesókámból, csak amikor nőtt egy picit. Gyenge, erőtlen kisbaba volt, mivel anyunak nem volt teje szoptatni őt, azért csak feküdt és nézett a nagy fekete szemeivel. Ritkán sírt. 6 hónapos korában már bölcsis volt. Egy éves korában még ülni sem tudott rendesen. Anyuék ekkor már fél éve külön éltek.
Az egész család nagyon muzikális, édesanyám már a középiskolás évei alatt is énekelt, ezt később is folytatta hivatásszerűen. Rengeteget utazott a fellépései miatt, egyre többet. A nagyszülőkkel ugyanabban a társasházban éltünk: mi a 4. emeleten, ők az 1. emeleten laktak, öcsém gyakran mamáéknál volt, én vigyáztam a lakásra, ő feljött tévézni.
Érdekes, hogy öcsém az új ruhát nem szerette, csak a régi megszokottat. Nem is vigyázott soha semmijére. Vadonatúj ruhában focizott, nem érdekelte. Ez később változott csak. A piros volt az övé, enyém volt a kék, utáltam a pirosat. Anyu haragudott, amikor játék közben mindig belevitt engem, a nagyobbat a hülyeségbe, hogy miért ereszkedek le a szintjére, miért nem emelem fel őt az enyémre. Szóval elvoltunk. Minden mondatom, panaszom úgy kezdtem, hogy: „Anyuka, Fiúka…”, ő pedig úgy, hogy: „Anyuka, Réka…” Csak általában nekem volt igazam, én voltam a nagyobb, a jó. Egyszer rohant utánam a lakásban, és ahogy rúgott utánam, a papucs lerepült a lábáról, bele az üvegvitrinbe. Be is tört. Aznap anyu sírt, amikor meglátta, és nem nézhettük az aznapi Tini Ninja Teknőcöket, pedig a kulcslyukon keresztül próbáltuk :-)
Voltak bunyóink, de nem rosszindulatúak :-) Mi jó testvérek voltunk. Csak nekem volt a könnyebb. Én a lány voltam, csendes, szelíd, fehér bőrű, kék szemű, gesztenye-barna hajú, ő az ellenkezője mindennek: fiú volt, barna bőrű, fekete hajú - szemű.
Az óvodában - emlékszem - feketerigónak hívta az egyik óvó néni.
Fiúka arra volt büszke, hogy neki van a legtöbb beceneve. Tényleg sok volt. Nem volt nagy a korkülönbség köztünk, de mégis teljesen más érdeklődési körünk volt. A barátokat nagyon szerettük, és lógni is velük egész nap. Én kártyáztam is a fiúkkal, öcsém úgy csalt, hogy nem is vettük észre, csak nyert. Kis barna, mozgékony gyerek volt. Szerencsénk volt a nagyszülők gyümölcsösével, ott rengeteg időt töltöttünk, télen szánkóztunk, nyáron sokat fürödtünk a sós tavakban vagy a patakban. Legalább volt gyerekkorunk, jó levegőn nőttünk fel, jó kajákat ettünk. Nem hiányzott sem a kábeltévé, sem az Internet. Amikor lett, természetesen bepótoltuk. :-)
Volt egy esemény, ami az egész kisvárost megmozgatta egyszer. Egy téli napon öcsém a szánkóval eltűnt. Általában mindig a lakásunk közelében voltunk, de most nem találtuk őt, és mivel kicsi volt még, és korán sötétedett, mindenki őt kereste. Egyszer csak megjelent a szomszéd nagyobb fiúkkal, moziban volt. Húzta a szánkót is maga után. Nem is értette, mi ez a felhajtás. Ezt a képet nem felejtem el, ahogy a többit sem. Már a patakban is keresték, nem esett-e a jég alá. Akkor megijedtünk.
Egyszer valami kerítésen próbált átmászni, a rozsdás sodronykötél elszakadt és mindkét tenyerébe belefúródott, de úgy kiszedték, nem is maradt nyoma. A feje többször betört (de nem verekedés miatt, mert soha nem verekedett). Volt gyerekkorában egy-két ilyen „veszélyes” helyzet, de annyira mozgékony volt, életrevaló, soha nem történt nagyobb baj, pedig anyuka mindig ettől félt. De ez a gyerek a jég hátán is… Szó szerint. Egyszer elvitt horgászni, közben rajzolt, de nem beszélhettem, unatkoztam. Soha többet nem mentem. :-) Egyszer volt nagyon beteg (de akkor se kórházban), több szurit kapott naponta, csak feküdt. Olyan gyengének soha nem láttam. Annyira sajnáltuk szegényt.
Az iskola nem volt könnyű, nekem meg kellett tanulnom egyedül tanulni, anyu szenvedett öcsémmel. Potyogtatta a krokodil-könnyeit, de inkább nem írta a leckét. Pedig nagyon jó memóriája volt, de csak akkor használta, ha úgy akarta! Én rengeteget olvastam már akkor is, tanultam 3 évig gitározni, rajzolni is tudtam, de nem foglalkoztam a dologgal.
A 6. osztályt Fiúka Budapesten kezdte 1993-ban, de ahogy nekem könnyű, neki nehéz volt a beilleszkedés. Szovátán ő volt a közepesen tanuló, csintalan, de mindenben benne lévő gyerek, itt egy 11. kerületi iskolában nem fogadták be: az osztály legidősebb, legkövérebb és legbutább cigány kislánya folyton kigúnyolta őt, románozta, talán bántotta is. Anyu átvitte őt egy másik suliba, így a 13. kerületben ballagott el 8-ból. Természetesen összezárva (pici lakást béreltünk) sokat vitáztunk ebben az időszakban. Anyu folyamatosan dolgozott, ahogy egész életében, apámat hiába is perelte volna (azóta is alkoholista), nem kaptunk gyerektartást tőle. Semmit se kaptunk tőle. Öcsémet egy nehéz szakközépbe vették fel, nem bírta, inkább összegyűjtötte a pénzt, mamához szökött Szovátára. Fél év „lazítás” után, rájött: neki itt van a jövője. Visszajött, tovább tanult. Elkezdett verseket írni, a füzeteimből megtanult önszorgalomból, tanár nélkül gitározni, zenét szerzett, bandát alapított, barátokat szerzett, de az otthoniakkal is tartotta a kapcsolatot. Leérettségizett, bejutott a főiskolára.
Télen, nyáron 1-2 hétre utaztunk „haza”.
Én 1997-ben érettségiztem Budapesten, majd Szegeden és később Pécsett tanultam tovább. Ekkor nem találkozunk túl gyakran. Volt egy szabály: az utolsó mosogat, akinél valami kifogy, és mindenki a sajátját. Így öcsém minden üres dolgot visszatett a hűtőbe, hogy ne kelljen mosogatnia. :-) Sokáig kísérletezünk a tökéletes sült krumplin, én hámoztam, ő vágta, de soha nem lett tökéletes. Gyerekként nem ettem meg a banánt, az én részem is az övé lett. De a dugi csokimat is felfalta. Jól tette! Volt olyan pesti nyár, hogy délutánig aludtunk. Anyu óránként telefonált a munkából, hogy felkeltünk-e. Minden órában másikunk vette fel a telefont és mondta be, hogy igen. Anyu rosszul volt ettől. Ha nyaralni akartunk, valamennyit dolgoznunk kellett. Én nem sokat, de öcsém rengeteget dolgozott diák korában, éjszakákon át (így vette meg az első gitárját is). Nappal aludt. Volt olyan, hogy hívta valaki telefonon, mert megbeszélt vele valamit, de ő aludt tovább. Amikor végre felkelt, kérdeztem, nem megy találkozni a valakivel? Nem is emlékezett rá. Röhögtünk.
Annyi ismerőse volt, hogy ha valaki újat akart beleírni a telefonjába, ki kellett valaki törölnie. Igazából Szovátán érezte otthon magát, nem a rokonok miatt, hanem a jó levegő, a tó, a szabadság, a barátok miatt. Érettségi után nem találta a helyét, de mivel én pedagógus lettem, bejárt az óráimra, gitározott a gyerekeknek, akik imádták őt. Rám nagyon büszke volt, talán ezért is követett a pályán. Tartotta is bennem a lelket. Egyszer meglátogattam Debrecenben (ott tanult a tanítóképző főiskolán), megmutatta a várost, ahol otthon érezte magát. Ennek örültem. Diplomaszerzés után (2008) állás- és albérletkeresés következett, közben egyetemista lett. Tervben volt az angol szak is, amiben tudtam volna segíteni.
Mivel barátja, Előd 2008. novemberétől Santa Cruzban volt, talán rájött a kalandvágy. És arra is rájött, hogy kezdő pedagógus-fizetésből – mely elmegy az albérletre és kajára - nem lehet megélni. Megint nem találta önmagát, élt a lehetőséggel, meglátogatta Elődöt.
Verseiben felfedezem önmagam, ahogy én is keresem magam, magamra ismerek, csak nem tudtam így megfogalmazni. 2009. február végén, amikor kiutazott Santa Cruzba, a karneválra, napokig úgy chateltünk, hogy nem is tudtam, honnan ír, míg egyszer meg nem írta, hogy Bolíviában van. Megdobbant a szívem. Hol? Néztem is a keresőben, aztán láttam, milyen zavaros ott a politikai helyzet. Ő szerintem nem nézett utána, hová ment ki. Féltem, de ő nyugtatgatott, hogy csoportosan járnak, ott van Előd, akiben megbízott. Előddel legutoljára a 7-es buszon találkozunk pár éve télen, mondta, ő is tanár lett. Mondtam, én még mindig tanítok. Kb. ennyi volt. Előtte egy nyáron találkoztunk Szovátán, hármasban utaztunk Fiúkával, csomót röhögtem velük. Jól éreztem magam.
Öcsém, míg kint volt, majdnem naponta írt nekem, hogy „Tsá, tesókám. Mizu?”. Naponta beléptem a közösségi oldalakra, láttam, hogy fent van ő is, mondom él, minden ok, megnyugodtam. Webcamerán keresztül is láttam párszor: levágatta a haját. Aztán küldött képeket is. Anyukát én nyugtatgattam, hogy soha nem történt baja, nyugodjon meg, most sem fog. A diákhitelből vette meg a jegyet, csak oda, 1 hónapos turista vízuma volt. Nagyon lelkes volt, hogy milyen helyeket lát, milyen gyümölcsöket eszik, mennyit fog mesélni, ha hazajön. Én az Edut nem ismertem, most hallottam először a nevét. A kép még mindig nem állt össze teljesen. Utoljára Karácsonykor (2008) találkoztunk öcsémmel anyunál, azóta nem, ezért az eset után sem hittem el, hogy soha többet nem fogunk. Van olyan dolog, amit szeretnék megkérdezni tőle, és rájövök, hiába. Az életnek mennie kell tovább, de nem megy. Nekünk legalábbis nem.
Az iskolában, a munkahelyemen voltam péntek délelőtt, amikor megtudtam, hogy lemészárolták. Napokig nem történt semmi, de azt tudtuk, hogy mindenféleképpen itthon szeretnénk tudni. Ezért gyűjtöttünk pénzt, és végre a dolgok beindultak. Köszönjük mindenkinek, aki segített, hogy itthon békében nyugodhat. Hiánya pótolhatatlan!
Magyarósi Réka, Fiúka nővérkéjeBudapest, 2009. július 29.
