Magyarosi Árpád Fiúka emlékére (2009)

Sokáig – túl sokáig – gondolkodtam azon, hogy megírjam-e ezt a cikket, de a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, hiszen egy művészről van szó, olyan művészről, akit Cseh Tamás, és Dinnyés József utódjának tartottak.

1981. február 4-én született. Zenei pályája már kisgyermekként elindult, és haláláig nem tért le a művészet útjáról, s fellépései között, ha úgy látta jónak, akkor utcazenész volt.

Bár Marosvásárhelyen született meg, és Szovátán lakott, Magyarországon is élt: tragikus halála előtt már a kilencvenes évektől itt tartózkodott (1993-tól). Kamaszévei alatt volt punk, rocker, rengeteg koncertre járt, ott volt az összes Székelyföldi Rockmaraton fesztiválon, ahogy minden szilveszterkor is hazatért barátaihoz, akik úgy emlékeznek rá vissza, mint egy igazi bohém lélekre...

Amikor hazatért, mindig a nagymamájához ment, aki imádta az unokáját. Külön szoba volt berendezve ott számára a fényképeivel, rajzaival. Rengeteg fesztiválon lépett fel, mi több: Varga Miklóssal, és Vikidál Gyulával is, egyetlen gitárral meggyőzte a közönséget. Réteg zenét játszott, nem is kapott elegendő nyilvánosságot.

Volt saját zenekara is, a Trench, igaz ez nem volt hosszú életű. Farkas Öcsi emlékei szerint nagyon szerette a székely köményest (pálinka), mert megfizethető áron lehetett kapni, és ízletes volt. Öcsi úgy emlékszik vissza rá – hiszen egy helyen nőttek fel -, hogy amikor megjelent a hosszú loboncos hajával, a Martens bakancsában, a bokáig érő bőrkabátban, már mindenki tudta, hogy a hangulat jó lesz, és buli készül. Legjobb barátai, akiket nagyon tisztelt és szeretett: Nagy Barni (róla dalt is írt: „Barnidal” címmel), Előd, Angi Pista, Babó, Indiánék, Szepu (Csíkszeredáról), Elemérék (Sepsiszentgyörgyről), Kacsóék, Gyepesiék, a Piri testvérek, Dupla, Bartha Jocó, Johny és Öcsi.

Egyszer szülinapi bulit tartottak, és Öcsi édesanyja bevitt nekik a szobába egy üveg fenyőpálinkát, és egy üveg gint, gyönyörű kristálypoharakkal egyetemben. A buli pogózásig fajult. :) Öcsi kiment pár pillanatra, addig Árpiék leverték a tálcát a poharakkal együtt. Szélsebesen megoldották a törött poharak ügyét: bedugdosták egy nagy virágcserép földjébe. :) Az édesanyja sokáig nem találta a poharakat, végül Barni oldotta meg a rejtélyt hetekkel később, hogy hol kell keresni a készletet...

Árpi gyakran írt minden barátjának, ahogyan nekünk is. Boldog ember volt, kiegyensúlyozott, és igazi művészlélek. Imádta a természetet, büszke volt rá, hogy erdélyi, és szovátai – ellentétben a pletykákkal, és pár megjelent írással szemben. Versei is erről árulkodnak, mint a Himnusz Cserepeskőért (Cserepeskő Szováta egyik legszebb helye), vagy az Erdélyhez írván. Tévedés, hogy nem szerette Erdélyt, vagy, hogy jobban szerette ezt a hazát (Magyarországot). De sajnos volt egy időszak az életében, amikor nem tudott hazamenni...(vagy nem akart)... Pár éve felszólalt egy tévéműsorban, ami azokról az emberekről szólt, akik távol élnek hazájuktól. Fiúka azt mondta: „Hiányoznak a hegyeim!”
Büszke vagyok rá, hogy lehetőségem volt interjút készíteni vele 2007-ben.

Szeretnénk Elődről (Tóásó Előd) is pár szót ejteni, akivel utoljára két éve találkoztunk Szovátán. Jót beszélgettünk, és szeretett volna minket meglátogatni itt Salgótarjánban Árpival. 2008-ban több levelet kaptunk tőlük, hogy készülnek hozzánk, mi szeretettel vártuk őket, de az útjuk nem ide vezetett... Sajnos. Utolsó levelében így köszönt el tőlünk: „Isten áldjon benneteket!”

Másnap hallottuk a szörnyű hírt. Magyarosi Árpádot kivégezték 2009.04.16-án...

Sosem felejtünk el. Tudtad, hogy Élni jó!

ZuzuP., Farkas Öcsi (http://passzio.hu)