Megadta magát lelövése előtt?

Olyan messze - Lukács Csaba (Magyar Nemzet)

Lemeznyi saját dal, pár vers, jó néhány fotó, internetes napló – ez maradt Fiúkából, akit április tizenhatodikán hajnalban hét golyóval öltek meg a kommandósok a Santa Cruz-i Las Américas szálloda négyszázhatvanas szobájában.

Magyarosi Árpádra, a huszonnyolc éves erdélyi fiatalemberre a múlt szombaton emlékeztek barátai és ismerősei Budapesten.

Próbáld meg elképzelni, hogy meghaltam. Hogy él benned minden szó, amit én mondtam – hallgatjuk a torokszorító dalt, amely annak ellenére szíven üt, hogy az énekest nem ismertem személyesen. A hangszórókból ugyanis Magyarosi Árpád éneke szól, a kivetítőről mosolygós, gitáros fiatalember néz vissza ránk, a Nagy Ignác utcai unitárius templomban összegyűlt gyászruhás emberekre. Búcsúzni jöttünk tőle, mert az áldozócsütörtökön a Kerepesi temetőben lezajlott temetésen csak a szűk család vehetett részt; a gyászoló édesanya és nővér a halál után fél évvel ezzel a megemlékezéssel adott lehetőséget a végső tisztességre.

„Jobb felkar távoli, könyök közeli oldalán a hátsó és singi oldalától a felkarcsont tengelyének megfelelően a jobb oldali felkarcsont fejéig követhető lőcsatorna, amely végén a jobb oldali felkarcsont fejében deformálódott lőmag található.”

Kászoni-Kövendi József unitárius lelkipásztor a hetvenedik zsoltárból olvasott fel: „Szégyenüljenek meg és piruljanak, a kik életemre törnek; riadjanak vissza és gyalázat érje õket, a kik bajomat kívánják. Hátráljanak meg gyalázatosságuk miatt, a kik azt mondják nékem: Hehé, hehé! Örülnek és örvendeznek majd benned mindazok, a kik keresnek tégedet, és ezt mondják majd szüntelen, a kik szeretik a te szabadításodat: Magasztaltassék fel az Isten! Én pedig szegény és nyomorult vagyok: siess hozzám, oh Isten; segedelmem és szabadítóm vagy te, Uram: ne késsél!”

„Hétrendbeli lövési sérüléseket szenvedett, ezenkívül a bal oldali tomportájékon, valamint a bal oldali csontos szemgödör, a jobb oldali homloktájék, az orr bal oldalán, valamint mindkét kéz csuklóterületén lágyrészsérülések érték.”

Az édesanya, Mária asszony mindössze azt szeretné megtudni, hogy pontosan mi történt a fiával azon a végső éjszakán. Kik, miért, hogyan lőttek; mit keresett ott a fia, és mi lett a sorsuk személyes tárgyainak, amelyeket lefoglaltak a bolíviai rendőrök, és a család többszöri kérésére sem adtak ki.

A megemlékezésen szót kapnak a barátok és a munkatársak is. Méltatásukból kiderül, hogy a fiatalember lelkes közéleti tevékenységet végzett az unitárius közösségen belül, és javasolni fogják post mortem a Balázs Ferenc-díjra. Az is lehet, hogy nevével fémjelzett díjat alapítanak a közeljövőben olyan fiataloknak, akik sokat tesznek az unitárius ifjúságért.

„Szakértői szempontból megállapítható, hogy a halál erőszakos úton vérbelehelés, fulladás során alakult ki, a tüdőroncsolódás következtében, ezt egyértelműen bizonyítja a légcsőben talált nagy mennyiségû vér. (…) A halál viszonylag hosszabb idő alatt állt be.”

A megemlékezésen fotókat vetítettek a fiatalember életéből, miközben hol a saját dalait lehetett hallani, hol pedig internetes naplójából olvastak fel részleteket a barátai. Ez utóbbiból való a következő idézet: „Imádtam gyermekként a patakban lenni, annyira csodáltam azt a világot, ami folyton sodródott. Varázslatos volt minden, különösen a víz csillogása, csobogása. Esténként fülemben a patak dallamával feküdtem, reggel azzal ébredtem. Őszinte csodálattal tartottam markomban a kifogott apró halakat. Télen is a pataknál voltam, baltámmal vágtam a lékeket, nehogy ne kapjanak levegőt a halacskáim. (…) Láttam már pár patakot, folyót a szép
Székelyföldön s határain, Erdélyben, Magyarországon, távolabb is, de nékem a legszebb mégis az a patak, amit úgy neveznek sokan otthon, hogy Szováta vize. Ott fogtam ki az elsõ halakat kézzel, bottal, hálóval, ott építettünk gátat, abból ittunk, az volt a szent kenete minden egyes napnak. Van is egy mondás, mely szerint az egy Isten előbb a Székelyföldet teremté meg, s mikor látá, hogy az mennyire szép, akkor megteremté köré az egész világot.”

„A hétrendbeli lövési sérülésből kettő eredményezett szervi sérülést. (…) Azok nem voltak ellentétesek az élettel, nem eredményeztek olyan sérülést, amelyek biztosan, egyértelműen, szükségszerűen a halálos eredményt okozták volna. (…) Idejekorán érkező szakszerű orvosi segítséggel akár a sérült élete is menthető lett volna, erre szakértői szempontból a reális esély megállapítható.”

Magyarosi Árpád blogjából: „Más színe van a földnek, más virága, termése van minden fának, és az emberek, igen, azok is más vonásokat viselnek. Amikor ’89-ben kitört a forradalom, és a hírekben azt hallottuk, hogy a nép közé lőttek, az ég lilásvöröses volt. Tele volt dühvel, feszültséggel, és szinte forrt, izzott. Csak néztük az eget, mely a Restád-tető fölé emelkedett, és vártuk nyugodtan a változást, mert mást nem igazán tehettünk. Megtanultam, hogy mindig akadnak olyanok, akik várnak, és olyanok, akik tesznek – így is lehetne csoportosítani az embereket. Elteltek évek, láttam sok új vidéket, és feltűnt, hogy van, ami mindenhol egyforma. A gyerekek kacagása, a szegényeket sújtó nyomor és az öregek ráncai – azok különösen. Minden ember egyformán hajlik meg, s a ráncok is egyformán ülnek ki az arcokra. Bennük az egész élet – öröm, bánat, szenvedés, boldogság, nélkülözés, minden. Kezdem néha azt hinni – sok-sok év után –, hogy egyszer bizony az én hátam is meghajlik, mint a fenyő Isten elõtt. Tanultam egy új közmondást: ne várj körtét a tölgyfától. Az élet számtalan helyzetet hordoz magában, és néha-néha belecseppenünk. Ilyenkor vagy elfogadjuk olyannak, amilyen, vagy várjuk a körtét, a sült galambot. Azt hiszem, új szakasz kezdődik az életemben, ha megint otthon leszek. Gyereket szeretnék. Jó férj leszek, jó apa, társ.”

„Egyértelműen és határozottan állítom (nem csak valószínűsítem), hogy látta a lőfegyveres támadást, és a támadással szemben felemelte, és a támadás (támadó) felé fordította a jobb oldali tenyerét. (…) Két lövés esetében aktív védekezõ jellegű sérülés alakult ki (amely a megadással egyenlõ kézmozgással, alkar és tenyérmozgással jár), míg a harmadik nem aktív, hanem passzív védekezést, takarást bizonyít.”

A webnaplóból: „Nagyapám – Isten nyugtassa – arra a hírre, hogy az első ember a holdra lépett, az égre mutatott, és azt mondta a gyerekeinek: »Olyan messze? Az lehetetlen! « Pedig nem olyan ember volt, aki a falujában élte le az életét, hiszen láthatta például a nagy Szovjetuniót, dolgozott is ott ingyen. Építette a szocializmust, mégis lopnia kellett az ételt, hogy éhen ne haljanak bajtársaival. Látott sokat a nagyvilágból, de a hold s az óceán számára nem létezett, mondhattak neki bármit.
Leginkább az a tragikus, hogy az ember azt hiszi, minden örök az életében. Aztán mikor vissza kell nézni, csodálkozunk, hogy a múlt elmúlt.
Annyi osztályképet láttam, mindegyik színes, amikor készül, s mindegyik elfeketedik idővel. Emberek vannak rajta, ismerősök, barátok, emlékek, kicsit olyan, mint egy temető, emlékek temetője. Ha nem veszed elő, nem is létezik.”

„A magyar körülményeknek megfelelően nevezett holttestének boncolása (Bolíviában – a szerk.) nem történt meg, mindössze a bemeneti nyílások kerültek eltávolításra, a mellkas és has falának megnyitásával. Ez a magyar szabályok szerint elfogadhatatlan, szakértői szempontból súlyosan aggályos.”

Mert élni jó – ez a felirat fogadja Magyarosi Árpád honlapjának látogatóit, és Élni jó volt a lemez címe is, amely még életében megjelent. Az utolsó dal így kezdődik:
„Piros szív, fehér hó, zöld levél, / Piros hajnal, fehér álom, zöld remény, / új tavasz jön, új remény, / hogy visszatér még a fény, / piros szív, fehér hó, zöld levél.”

(A dőlt betűs részek a dr. Balogh István igazságügyi orvos szakértő által a család felkérésére itthon elvégzett boncolás majdnem harmincöt oldalas jegyzőkönyvébõl valók.)

Magyar Nemzet • Magazin
2009. október 17., szombat