„Furcsa társ a magány.
Amink van, megoszthatatlanná válik.
Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik.
A víz fölé hajolva tükörképünkben
pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk,
ha magányosak vagyunk.”
(Illés Endre)
A „néha-néha” nyakra tekeredő szögesdrót
még mindig kacsingat a sarokból esténként.
A másokból kifacsart enyv még mindig jól összetartja a Követ,
bár mostanság ajánlott a gyakoribb használat a „siker” érdekében.
A só reggelente még mindig kiül a szem sarkára,
hol okkal, hol ok nélkül.
Még mindig…
A hideg bőr még mindig irtózik az idegen érintésektől.
Még mindig ismerős melegre vágyik.
A hang még mindig hallatja magát, hiába nincs mit mondania.
Ha van, csupán meghallgatásra vár.
A fül azt hall, amit hallani akar, az ész azt hisz el, amit el akar hinni,
a Szív még mindig azt fogad be, amit csak elé sodornak.
Még mindig…
A tövis még mindig egyre mélyebbre szúr,
a szilánk még mindig egyre beljebb fúrja magát,
a vér még mindig csörgedezik az álmokban,
a só még mindig marja a Követ,
a hang még mindig repeszti az emlékezetet,
a szó még mindig öl.
Minden a régiben.
Még mindig beszélgetnék ég-lakókkal,
még mindig hív a csillaggá vált lelkierő,
még mindig, néha még mindig mennék oda,
ahová élő ember sosem nyert betekintést.
Mennék, oly sokszor sietve mennék oda,
ahol sok az ismerős Barát-Fenyő.
(Sz. Enikő, 2009.05.29.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése