Odakint vihar kerekedett...oly hirtelen szakadt rá a városra, akár otthon a hegyekben...csak itt nem lesznek patakok, hogy elmossanak mindent, s hogy a romokra új és szép épülhessen...
Nézem a bal tenyerem...a vonalak...- ezzel születtem - ...nézem a jobbat (de nem jobb) ez van jelenleg...a sorsom a két kezem(b)en...nem tudom.
Kezem az esőben...s jó érzés... dörög, meleg van, de az eső hideg...
Olyan fordított ez is, mint hideg éjszakán egy forró testet ölelni...ez is, az is üdítő tud lenni...ma megtaláltam a harmadik utat...az az álmok útja.
Van egy kis üvegcse a szívemben, abba zárom az álmokat...azokat az álmokat, amiket meghagyok álmoknak...vagyis, attól álom az álom, hogy álom marad...oly sok dolog van...álom amiért tenni nem akarunk... Foghatatlan, de mégis úgy jó ahogy van, hogy csak a szívünkben létezik, és ad egy-egy szikrát...s lelkünknek eme szikra – akár - villám a távoli sötétben.
Minden olyan szép lehetne – gondolod - vagy szép lett volna... Nem tudhatjuk meg soha. Ez a szép az álomban...hogy mielőtt az üvegcsémbe tettem, foghattam kezemmel, érezhettem minden porcikámmal, tapintottam. Enyém volt – magunkban -, vigyázunk rá.
"Vágy" olyan, mint mikor a mézből kicsapódik a szilárd cukor... édes, szédít, elvakít... az álmokból vágy csapódik ki... sohasem tudtam miért, de ki-ki vettem üvegcsémből, s ízlelgettem, feléltem...lesznek mindig vágyaid s álmaid...és ez így van jól!
És te... TE ... ne légy álom, légy vágy, mely elvarázsol, mely álmot láttat bennem, mely fogható.
"Az álom annyi ideig él, mint a titok...ha kiderül, meghal."
http://magyarosiarpad.hu/naplom.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése